Sziasztok! Hirtelen támadt egy ötletem nosztalgiázás közben. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy anno gyerekként hogyan néztünk egyes játékokra, milyen élményeket kaptunk tőlük. Ebből jött az ötlet, hogy vannak egyes címek amikkel azóta nem is játszottam, sőt némelyiküknek el is felejtettem a nevét. Ez a sorozat jó lenne az ilyen játékokra, érdekes kis dokumentum lehet arra az esetre, amikor már játszok ezekkel az alkotásokkal és teljesen új élménnyel fogok gazdagodni velük.... vagy nem. 

Ráadásul úgy próbálom mindezt leírni anno hogyan volt hogy csak emlékezetből próbálom feleveníteni, bár ez nem mindig lesz teljes mert akármikor beugorhat egy képről hogy "Jéé ezzel játszottam", szóval így lesz ez. És No One Lives Forever. Ez a régmúltba vezető játszások egyik legdrasztikusabb része a NOLF, tipikus példája annak amikor játszol valamivel és később érettebben fogalmad sincs mi is volt a játék címe, így ködben maradt számomra a NOLF is, sőt abban is kételkedtem hogy van-e ilyen játék egyáltalán. Aztán tavaly megláttam a Retro Gamer csatornán a Baaadmovies-ból ismerős Blacksheep által készített NOLF bemutatót, eleinte csak miatta akartam megnézni, de ahogy elindult az első pár percben a videó, elkezdtek derengeni róla az emléket és jött a "Mintha ezt ismerném" érzés, aztán amikor elkezdett beszélni a tutorial-ról azonnal beugrott az egész. 

A videó alapján egy szórakoztató, kisebb-nagyobb hibáktól szenvedő, de ugyanakkor izgalmas kora 2000-s évek beli FPS-nek tűnik, amit a Monolith csinált (Blood, Aliens vs. Predator 2, FEAR, Shadow of Mordor stb.), úgyhogy rossz biztos nem lehet, max. iparos munka (igaz FEAR 3?). Azonban pöttyet máshogy csapódott le anno nálam gyerekként. Konkrétan el akartam pusztítani a francba! Ennek oka leginkább szerintem a PS2-s port volt az oka (erről is fogok beszélni) és hogy hard-n toltam kb. mindent (abba azért belegondolni durva hogy nehéz fokozaton, pl. egy Warrior Within-t.... ne firtassuk hogy most milyen nehézségen szoktam játszani). Ami már a főmenünél megmaradt az a zene, ami talán az egyetlen pozitívum volt, az más kérdés hogy minden konzol indításnál újra meg kellett hallgatnom, de lényegtelen. Viszont ezt már akkoriban is megjegyeztem magamban hogy nem épp egy szép játék. Ezt el is fogadtam volna, de ezekután nem lehetett a cutscene-ket átugrani, legalább is ez bennem megmaradt. Majd jött a tutorial, ez talán átugorható volt bár haloványak erről az emlékeim, és hát nyílván egy gyerek nem nagyon fog tudni angolul olvasni úgyhogy asszem mindig benyeltem a, amúgy egész érdekes felépítésű volt a laborokkal meg a kipróbálható kütyükkel, csak állandóan irritált hogy nem tudok tovább jutni mert le van zárva. Pl. volt egy ilyen labirintus szerű rész, na ott mindig felcsesztem magam. Ettől függetlenül nem volt vészes, egészen a következő pályáig. A marokkói. Amikor egy szobából ki kell lőni a merénylőkre akik le akarnak csapni egy fontos emberre. Na itt szívtam rendesen, vagy inkább csak jól arcomba röhögött a játék. Nem elég hogy fogalmam sem volt honnan jönnek a hajas hitman-k, de néha le lőttem a civileket is mert nem tudtam megkülönböztetni őket. Ilyenkor töltöképernyő főmenü és újra, újra.

Na igen, ami örökre megmaradt a NOLF kapcsán hogy sehol sem volt quck save/quick load, de egy szabad mentési rendszer sem, checkpoint-k meg, pff. Ha volt olyan hogy sikerült átjutnom ezen, na akkor jött a pokol igazi kénköves bugyra. Először is nem elég hogy újra jött egy ilyen egypontból lőjj le mindenkit/vagy ne mindenkit rész, ez talán még szörnyűbb helyen volt. Aztán cutscene (ez onnan maradt meg hogy a főhősnő ruhája konkrétan ugyanolyan liba fos zöld volt mint maga a szoba) és fel alá rohangáljál az egész épületben, persze jönnek az arabok láb alól eltenni, nem egyszer sikeresen. Ugyan is hard mode, tehát legyen terminátor az az arab már, és angol tudásom hiányában nem is tudtam felfogni mit hogy kell csinálni, így állandóan az elpusztíthatatlanba ütköztem. Sikerélményt akarsz? Menjél Sims 2-zni Playstation-n oszt' ott keresd! (igaz történet alapján) Ha meg nem ez akkor a mentési rendszer idegelt ki amikor egy fájdalmas harc után véged és újra főmenü újra megpróbálod az egészet újra meghalsz újra főmenü újra megpróbál újra meghal áh! 

Innen tovább nem is nagyon jutottam tovább, talán egy kétszer amikor nagy szerencsém volt. A másik ami megmaradt az az irányítás. A PS2 kontroller-e teljesen megszokható és akár kényelmes... ha nem FPS játékról van szó. Mert nálam a kis méretével, az egymás mellett lévő stick-jeivel, és a simán csak kattogó trigger-eivel nálam kész Barátok közt maraton az egész. Ez ugyanúgy volt a NOLF-nál, annak ellenére hogy volt aim assist (nyílván nem így mondtam akkor ezt a funkciót hanem úgy jellemeztem hogy ott a mozgó célkereszt ami szép). Így számomra teljes rejtély volt hogy ezek után mi is lesz a játékban, csak a töltőképernyőkből tudtam következtetni hogy há itt van ez a menő skót nagydarab legény akivel soha az életbe nem fogok találkozni. Végigjátszások? Hát ez Magyarország, ez nekünk teljesen ismeretlen fogalom, csak is no name játékokból bemutató meg RPCJ. Aztán eltelt az idő, elfelejtődött a játék (mondjuk egy gyereknek ilyen hosszú címmel nem nehéz), más dolgaim voltak, más játékokkal foglalkoztam, és itt tartunk.

Egyszer lehet hogy ennyi év után teljesíteni fogom ezt a tartozásomat és ki fogom játszani, mert ahogy mondtam nem tűnik rossznak távolról sem. Úgyhogy ha rám tör egyszer egy ilyen kényszer hogy most old school FPS-ket fogok játszani orr vérzésig, akkor lehet hogy játszani fogok vele.... természetesen PC-n!