Sziasztok! Ritkán szoktam alkotások jubileumi fordulóját megünnepelni, idén még is volt két ilyen eset, az első a Metal Gear Solid 1-nek a 20 éves fordulója volt, a másik jelen alanyunk, a Prince of Persia remake-e volt.

2008. december 2-án jelent meg először Amerikában PS3-ra és XBOX 360-ra, majd hét napra rá, 9-én PC-re is. Annyit azért tudni kell a játékról hogy jelentősen felkavarta az állóvizet a rajongóknál, különösen azoknál akik a Warrior Within-t preferálták. Habár jó számokat hozott a kritikusok felől, és más PoP rajongók felől is, ez ugyanígy az eladásokra már nem igaz. Ha a fizikai példányokat nézzük globálisan csak 2.2 milliót adtak el. Összehasonlítás képp az egy évvel megelőző Assassin's Creed ha csak a PS3-t nézzük akkor is 4.83 millió eladással rendelkezik. Majd hozzáadtak egy konzol exkluzív DLC-t Epilogue címmel 2009. márciusában, ez a szűkös keret miatt nem keveset rontott az előző részhez képest (ilyenre gondolok mint hogy fokhíjas animációk, pofátlan cliffhanger stb.).

Azonban nem véletlenül lett az egyik, sőt a kedvenc játékom. Nem csupán azért mert ez az egyik leggyönyörűbb audio-vizuális élmény amit valaha láttam (ehhez
sorolom az Ori-t, az Abzu-t, az Ecco the Dolphin-t, a Transistor-t stb.), hanem mert különleges játékmenetével, érdekes megvalósításaival és mondanivalójával nálam örökre belopta magát a szívembe. A Prince of Persia elődjeitől eltérően (kivéve a Sands of Time, ott fele-fele arányban volt) nem a harcokra fókuszál, sokkal inkább a platform részekre és a karakterekre koncentrál, így kialakítva egy olyan belső utazást a Herceg és Elika útján keresztül, ami a játékiparban egyedül állónak számít, valamint a kettejük közti kémia is páratlan (a Bioshock Infinite is egy kicsit más módon közelítette meg a dolgot Booker és Elizabeth kapcsolatánál). Arról nem is beszélve hogy Elika és a Herceg, na meg a többi szereplő párbeszédein keresztül mennyi mindent tudunk meg a játék történelméről, a szereplők motivációiról, háttértörténeteikről, így tényleg vétek kihagyni ezeket a lehetőségeket mert sok mindenről le lehet maradni  amitől megértenénk a játékot. Ha ehhez hozzá tesszük hogy közben a pályák is milyen lélegzet elállítóak, akkor már az is nagy élmény ha mindössze annyit csinálunk hogy bejárjuk a pályákat és felfedezzük őket. Ráadásul a harc rendszer is okosan van felépítve, leginkább az eredeti 1989-s változatra emlékeztethet a kimértebb tempójával, úgy tudnám jellemezni hogy ritmusa van a harcoknak, néha-néha már olyan, mintha a Guitar Hero-t játszanám Prince of Persia köntösben, erre jön rá hogy quick time event-k is vannak, amik meglepő módon közel sem idegesítőek, talán csak a Harcosnál de még ott sem annyira, úgyhogy nyugodtan lehet vele játszani a Resident Evil 5-s vh. szerű flash back-kkel is. Persze azért le kell szögeznem, és ajánlott ezt megfontolni, hogy kell az embernek egy sajátos ízlés, ami betudja fogadni a játék hangulatát, hisz nem véletlenül háborodtak fel anno azok, akik a komor, depresszív, néha-néha már hack&slash-be átmenő Warrior Within után ezt kapták. És maga a felháborodás egyik fő oka: hogy nem lehet benne meghalni. Lényeg a lényeg hogy a fejlesztők azt csinálták hogy kivették a Game Over feliratot és azutáni újratöltést, ennek következtében ha valamit elszúrunk akkor az azelőtti helyen folytathatjuk is a dolgunkat, pl. ha leesünk, vagy kikapunk egy harcnál. Ez jogos lenne más játékoknál ez az érv a játék ellen, de ha bele gondolunk hogy az ember a játék gördülékenysége ellenére is tud egyes részeknél szívni, akkor igazából bele gondolva ez inkább áldás, bár a harcoknál az ellenfelek életereje így is maxra töldődik büntetés gyanánt.... Kis érdekességként ide rakva ez volt az első teljesen next-gen Prince of Persia a 7. generációban, meg is látszik rajta és a bele fektetett munka. És ez egy 10 éves játék és még mindig tudok rajta gyönyörködni!

Általában dicsérni szoktam azt ha egy játék merész és az elődjei által kitaposott ösvény helyett egy új ösvényen megy, annak meg pláne ha ez jól is sikerül. Na a 2008-s Prince of Persia-nak nem hogy jól sikerült, de iskola példája annak, hogy nem kötelező a bejáratott sémákat ismételgetni csak mert az a definitív tulajdonsága egy adott franchise-nak, készítőnek, stúdiónak. Nem, lehet kísérletezni, új dolgokat kipróbálni, még ha nem is sül el mindig jól, de lehet. Azért hogy a vonal másik végét is meghatározzam, némileg tiszteletben kell tartani az alapokat is, gondolok itt ékes példaként az Another World folytatására a Heart of the Alien-re, amiről inkább ne is beszéljünk. A Prince of Persia nem egy tökéletes játék, vannak benne hibák, mint pl. egyes kisebb optimalizációs problémák, néha-néha előforduló szaggatások a főmenüben, de ezek kis jelentéktelen porszemek, a valódi tartalom az egy ragyogó gyémánt, vagy hogy stílusosak legyünk ragyogó fény.