A Silent Hill mindig is a horror játékok egy érdekes darabja volt. Nagyban elkülönült zsáner társaitól, de még is sokan tartják a műfaj legjobbjának (köztük én is), ez pedig szerintem a mondanivalójában keresendő. Míg mások zombikkal, dinoszauruszokkal és szellemekkel ijesztgették a játékost, a Silent Hill-t inkább lehetne nevezni pszichológiai álmokfutásnak, mert mindegyik részben a város (Silent Hill gyengébbek kedvéért) valamilyen formában az ember érzelmeire, bűneire, személyiségére fókuszál, hogy a túlélés közepette megmutasd azt az igazi énedet, aki legbelül vagy, minden erkölcsi és társadalmi sallangtól mentesen, és akár magad ellen fordítja, sőt próbára tesz. Azóta nem egy folytatás készült az első rész után (2,3,The Room), voltak mellékszálak is (Homecoming,Downpour), kézikonzolokra megjelent változatok (Shattered memories, Origins) és persze filmek, vegyes minőségben. Most viszont kifejezetten csak az első résszel fogok behatóan foglalkozni, nézzük mit alkottak 1999-ben.

A történet egyszerűen indul, Harry Mason és lánya Cheryl vakációra mennének az idillinek tűnő Silent Hill-be, azonban út közben balesetet szenvednek, és Harry egy rémálom után Cybil-lel találkozik, a rendőrnővel, aki megmentette őt, de Harry-nek rá kell jönnie, hogy eltűnt a lánya, és az ő keresésére indul, egy idő után azonban látjuk, hogy a város közel sem olyan, mint amilyennek az ember elképzelne egy üdülő városnak. Minden kihaltnak tűnik, az utcákat sűrű köd fedi, vagy ha nem, akkor a sötétségtől nem látunk az orrunkig sem, állandó a havazás (ami mindig elolvad talajra érkezéskor), aztán találkozunk Silent Hill szörnyeivel, mindenféle ocsmánysággal, úgyhogy vagy felvesszük a nyúl cipőt, vagy harcolunk, de egy biztos, hogy innentől kezdve a második legfontosabb dolog számunkra a túlélés lesz. Ha ez még nem lenne elég, akkor néha-néha találkozhatunk túlélőkkel, akik első ránézésre nem tűnik úgy, hogy bármi közük van egymáshoz azon kívül, hogy itt vannak Silent Hill-ben, a játék előre haladtával viszont feltárul a város mocskos titkai, és később már nem biztos, hogy tudunk bennük bízni. Itt van Dahlia, a hóbortos apáca, Kaufmann a helyi kórház doktora, és Lisa az ápolónő, akivel nem egyszer találkozhatunk Harry útja során. Kb. ennyi a történet dióhéjban, többet nem szeretnék mondani a sztoriról, mert még a végén elspoiler-ezem. A Silent Hill első része követi a PS1 éra horrorjátékainak sztenderdjeit játékmenet terén, azaz a jumpscare-ek és az ólompazarlás helyett a megfontolt spórolásra és a helyszínek felkutatására sarkalja a játékost. Ez a 90-s évek horror trendje felfogás pedig az alábbiakban nyilvánul meg.

• A kameraállás a trendhez igazodva leginkább a TPS-felső nézet között mozog, az akkori horror alkotásokhoz képest (Resident Evil 1-2-3, Alone in The Dark stb.) nem statikus, hanem mozgathatjuk, de álltalában a főszereplőre fókuszál.
• Fegyver adagolás a játékban, ami azt takarja, hogy a játék elején még csak az alap fegyverekkel indulunk (kés, pisztoly), a felénél már erősebb fegyvereket kapunk (shotgun, puska, kézifegyvereknél akár cső, balta, vagy ehhez hasonló tárgyak), a vége felé meg már a combosabb fajták jönnek előtérbe (pl. egy nagy darab kalapács), tehát a játék játszása során szépen lassan adagolják nekünk a fegyvereket.
• A korhoz illően sokkal lassabb a játékmenet, mint a mostaniaknál. Jóval kevesebb lőszert és gyógyszert kapunk (normál fokozat), ezért minden kisebb zugba be fogunk nézni életben maradásunk kulcsfontosságú dolgai után.
• Ebből adódik a nagy, szabadon bejárható pálya, ahol mindenféle kis apróságot elrejtettek, a félhomály miatt meg el fogunk tévedni, úgyhogy elengedhetetlen a térkép gyakori használata.
• Tájékozódásunkat viszont akadályok fogják hátráltatni, leginkább az olyan leomlott utcák, amiknek hála kénytelenek leszünk kerülőutat használni.
• Ééééés tele van a játék rejtvényekkel, nem csak olyanokkal, amik a ritkaságok helyét mutatja meg, de egyeseknek a megfejtése szükséges a továbbjutáshoz.

PS1-hez képest a játék nagyon jól néz ki, persze már bőven elavult, de 99-hez képest (főleg a konzolokhoz képest) meglepően részletes, láthatóak a falakon a graffitik, a hirdetések, a polcokon lévő könyvek és egyéb más tárgyak rendesen ki vannak dolgozva, És maguk a karakterek is rendben vannak, az első három Resident Evil után hatalmas fejlődésnek számított. Külön dicsérendő az, ahogy az árnyékok meg vannak csinálva. Mondjuk ez valószínüleg a hardveres korlát miatt is lehet, mert pl. amikor kint az utcákon vagyunk, akkor a köd fedi el a betöltődő textúrákat. Kicsit beszélnék a harcrendszerről. Ugye mondtam, hogy két lehetőségünk van: vagy elfutunk vagy harcolunk. Ha kint vagyunk az utcán akkor leginkább a futást ajánlom, mert ilyenkor bőven van helyünk kitérni az ellenfelek elől, a benti részeknél viszont inkább harcoljunk, két okból is. Egyrészt itt már nem garantált az, hogy megússzuk épp bőrrel a menekülést, másrészt a megöljük őket (értsd: a földön hevernek), akkor nem biztos, hogy ott maradnak, sőt fel is kelnek, így már célszerűbb végezni velük. Ilyenkor azt tehetjük, hogy vagy kézifegyverrel esünk nekik (ajánlatos a kalapáccsal vagy csővel), vagy elővesszük a lőfegyvereket, és esélyesebb, hogy hamarabb és könnyebben kifeküdnek. Figyelnünk kell arra azonban, hogy hogy hiába vannak a földön, érdemes beléjük rúgni, mert ha nem tesszük, akkor vagy azonnal felkelnek, vagy később, amikor visszatérünk a helyszínre újra respawn-olnak. Ellenfelekből is van több és mindegyik szimbolikus. A legstandardabb a kutya (Groaner) és az Air Screamer (olyan, mint egy Pteranodon). Ezen kívül ott vannak a iskola pályáin a Mumbler-k (az Észak-amerikai verzióban nem Mumbler-k, hanem Grey Child-k vannak), szintén itt vannak a "Larval" Stalker-k (akik valójában nem ellenfelek, csak rohadt félelmetes szellemek akik körülöttünk járkálnak), az idegesítő bogarak, a Creeper-k (kézifegyverrel szinte lehetetlen megölni őket), a Romper-k (őket leginkább a város keleti részén lehet találni), a Puppet Nurse és Puppet Doctor (nevükből kitalálható hogy a kórházban fordulnak elő), és a sáskára hasonlító Hanged Scratcher (őket talán az alap ellenfelek közül a legnehezebb megölni). Plusz vannak fő ellenfelek is, őket álltalában a főbb helyeken lehet megtalálni.

A hangulat nem igazán olyan, mint amilyet vártam. Nem hozza azt az atmoszférát, ami mondjuk egyes folytatásokból árad (pl. a második rész, Downpour, The Room), amikre igazán azt mondanám, hogy "na ez a Silent Hill érzés!", mondjuk így is félelmetes, sőt. Talán túlzás nélkül az egyik, ha nem a legfélelmetesebb játék a 90-s évekből. Meglepetésemre vannak a korhoz képest kifejezetten egyedi és beteg részei, pl. amikor az "Otherworld"-ben vagyunk (pontosan a keleti város eltorzult verziójában), azzal a sok szélturbinával, a rozsdás talajjal, és mind emellett azzal a nem emberi világból származó "zenével", már-már Warrior Within-t idéző. Apropó zene, az itt dolgozó Akira Yamaoka remek soundtrack-t csinált, az intróban hallható zene azóta pedig védjegyévé vált a sorozatnak: Azonban itt hiába jó a zene, NEM ANNYIRA jó, mint a késöbbi részekben, nem árasztja az a túlvilági hangulatot, mint amit a későbbiekben Akira tökéletesre fejleszt.

Ez az egész játékra igaz, és érződik, hogy a Team Silent még gyerekcipőben járt. Hiába van minden ellenfélnek és igazából mindennek szimbolikája, ezekre max. a játékos csak annyit mond, hogy "ja amúgy tök érdekes" és nem a játék szerves része (pl. 2. rész). Ugyanez igaz a rejtvényekre. Az jó, hogy nehezek, szó sincs arról, hogy ne lenne jó két öldöklés és menekülés között egy kis agytorna, de kérdem: minek jó olyan rejtvényeket belerakni, amikre amúgy ember nem jönne rá? Kedvencem a zongorás, hát az valami döbbenet (ha valaki játszott a játékkal, az tudja miről beszélek). A fő ellenfél harcok meg nem igazán változatosak. Az első kettőt kivéve (Split Head, Twinfeeler, vagy ahogy nevezem "kukacka) csak lőni kell beléjük az ólmot, a főboss-nál is, ahol annyi a különbség, hogy jobban sebez. Amit álltalában fel szoktak hánytorgatni az emberek a Silent Hill-nél az az irányítás és nem lepődőm meg. Most nem tudom rendesen bemutatni, hogy milyen, mert emulálva játszottam PC-n a játékot, de valahogy megpróbálom leírni: azzal, hogy hogyan vannak elhelyezve a gombok azzal nincs baj, max. átállítja az ember a beállításoknál, a fő probléma a karakter mozgása. Egyszerűen nekem lassú, nem a futásra értem, hanem hogy mondjuk megfordul, vagy meglendíti a kalapácsot, de minden másra is így reagál, még ha meghal akkor is lassan esik el! Olyan gépiesen mozog, nincs benne igazán semmi természetes, hiába görnyed a háta, ha mondjuk harci pózba áll, de akkor is lassan tevékenykedik. De ezt sem értem, a támadás/cselekvés gomb megnyomásával lehet ütni/lőni ha harci pózba álltunk. A nehezebb kézifegyvereknél (cső, kalapács) azonban ha többször megnyomod akkor elkezd eszeveszetten csapkodni, amit nem egyszer fogunk keverni az alap ütéssel, de fordítva is lehet, hogy elrontjuk véletlenül.

Színesítésként ott van a többféle befejezés, konkrétan 4+1: a legjobb, a jó, rossz, és a legrosszabb, valamint a földönkívülis (nem vicc), a normál ending-eket két feltétellel lehet megkapni: elvégezzük a Kaufmann által feladott küldetést és megmentjük azt a bizonyos személyt, ez alapján fogjuk befejezni, a játékmenetünkre azonban nem igazán fog kihatással lenni, hogy mondjuk "úristen a legrosszabb befejezést kaptam, hogy fogok így élni?!", mert azonkívül hogy ez alapján leszűrjük hogyan játszottunk, erkölcsi és érzelmi többlettel nem igazán fogunk gazdagodni. Ezek ellenére, vagy ezzel együtt is egy remek játékról van szó, nem csak horror rajongóknak kötelező (csak győzzétek megtalálni), és így is a műfaj egyik legjobbja, csupán annyi, hogy a folytatásokhoz (vagy jobban mondva folytatáshoz) képest ez nem olyan jó. Búcsúzóul pedig......