Vannak azok a játékok, amelyek azon részei(k), melyek jók vagy kitűnnek a tömegből és kultuszjátékokká válnak. Vannak azonban azok a játékok, amelyek finoman szólva se a minőségi alkotások közé vannak sorolva, de mivel hírhedtségük és förtelmes kialakításuk okán azok is amolyan kultuszjátékok lettek az idő előre haladtával. Mivel amúgy is régen volt bemutatva egy olyan játék, amelyet igazán lehet utálni (legalábbis én), amely velejéig romlott, így került a közelembe az Action 52. Csakhogy a plágium elkerülése végett megemlítsem, igen, csinált az Angry Video Game Nerd egy videót róla, nem is egyet, és igen, arra a videóra támaszkodik némi képp az én bemutatóm, lényegében egy kiegészítésnek szántam, hogy bemutassam a játék(ok) mechanikáit, játékmenetét, és itt el lehet érni James Rolfe videóját. Milyen lesz a játék? Mondjuk úgy, hogy most elkezdődik az én kálváriám
A Silent Hill mindig is a horror játékok egy érdekes darabja volt. Nagyban elkülönült zsáner társaitól, de még is sokan tartják a műfaj legjobbjának (köztük én is), ez pedig szerintem a mondanivalójában keresendő. Míg mások zombikkal, dinoszauruszokkal és szellemekkel ijesztgették a játékost, a Silent Hill-t inkább lehetne nevezni pszichológiai álmokfutásnak, mert mindegyik részben a város (Silent Hill gyengébbek kedvéért) valamilyen formában az ember érzelmeire, bűneire, személyiségére fókuszál, hogy a túlélés közepette megmutasd azt az igazi énedet, aki legbelül vagy, minden erkölcsi és társadalmi sallangtól mentesen, és akár magad ellen fordítja, sőt próbára tesz. Azóta nem egy folytatás készült az első rész után (2,3,The Room), voltak mellékszálak is (Homecoming,Downpour), kézikonzolokra megjelent változatok (Shattered memories, Origins) és persze filmek, vegyes minőségben. Most viszont kifejezetten csak az első résszel fogok behatóan foglalkozni, nézzük mit alkottak 1999-ben.
Mindig jót röhögök azon, hogy azon vitatkoznak az emberek, hogy egy játékról alkotott véleménynél (vagy éppen a játék megalkotásánál) mi a legfontosabb szempont, a grafika, a történet, a játékmenet minősége, vagy csak egyszerűen az, hogy beszippantson a világába? És eközben egymást anyázzák, hogy "de hát az nem is úgy van b+zdmeg!" (úh, egy kicsikét bunkóra sikerült ez a kijelentés). Szerintem: mindegyik. Oké, ez úgy hangozhat, mintha olyan parancsot adtam volna , amit a legnagyobb sztahanovisták is hátrahőkölnének, pedig vannak példák erre, ahol látvány, játékmenet és sztori egyensúlyban van és tökéletesen kiegészítik egymást. Ilyen például a Prince of Persia: Sands of Time, a Fallout 2, a God of War, de én ide rakom a Mass Effect-et is. Vannak kivételek, amikor az egyik elem nem létfontosságú, ez esetben egy multiplayer-nél a történet jelenléte, de nagy átlagban még is jó, ha ez megvan. Másik fontos dolog mégpedg a zene, ami nemcsak arra van, hogy legyen a játékban egy jó licenszelt darab, hanem a játék szövevényes része. Ezzel keltik életre az alkotások sajátos audio vizueális részét, erősítik egy-egy rész mondanivalóját vagy emelik ki egyes jelenetek/pályák sajátosságát, hangulatát. Plusz pont ha a látvánnyal egységes képet alkot. Hatalmas munka ezt mind megteremteni, de ha sikerül, akkor megjön annak a gyümölcse. Jöjjön a játékiparban a TOP 10 kedvenc zeném.
Előző bejegyzésemben ugye szó esett a klasszikus XBOX-ról. Azonban most egy kicsit részletesebben szeretném bemutatni az egyik exkluzív játékát, ezzel kicsit jobban megismertetve, milyen is volt ez a konzol. Előtte egy kis történelem óra.
Újabb régi bejegyzés, újabb nosztalgiázás. Itt egy teljesen új írásmódot próbáltam meg, ugyanis itt két játékot akartam egyszerre bemutatni és összemérni egymást. Maga az ötlet nem volt rossz, de visszaolvasva túl rövidnek érzetem, ami egy RPG játéknál elég nagy hiba volt, nem mentem bele részletesebben a játékokba, kihagytam fontos elemeit az alkotásokba, és habár nem volt (szerintem) rossz írás, még is szeretnék majd a jövőben egy újabb kibeszélőt csinálni belőlük, de az biztos, hogy együtt a két játék nem lesz bemutatva.
Nem tudom mennyire számít retro-nak (mondjuk egy 17 éves konzol eléggé annak számít szerintem, azt leszámítva, hogy az én példányom 2005-s évjáratú), de egy kis nosztalgia hullámmal elővettem újra (na jó, túlzás azt mondanom, hogy elővettem, inkább jobban fogalmazva csak bekapcsoltam a polc tetejéről) a klasszikus XBOX-ot.
Vannak olyan kérdések, amelyekre nehezen, vagy egyáltalán nem tudunk kérdezni. Tudjátok, azok a fajták, amikor kategorizálnod kell valamit és mondjuk az első helyre azt raknád be, de a másik viszont abban, és itt jön az a híres MIND FUCK. Hasonló a helyzet, ha még ki is szeretnénk választani azt a bizonyos rangozást. Na valami ilyesmi történt a fejemben, mert a rangozás-kategorizálást szeretem, mert jól lehet ilyenkor rendszerezni a témákat, alkotásokat stb. Ekkor jön a baj, amikor egy beszélgetés során ki kell választani azt a bizonyosat. Először nem is akartam elkészíteni ezt a bejegyzést, ám ahogy azt a címből észrevehető, megtaláltam....
Helló emberek! Ezúttal is egy régi bejegyzésem kerül terítékre. Ez már fejlődött valamennyire, a lényeget összefoglaltam, és végre nem az a görcsösen unott írás jellemzi. Cserébe még egyáltalán nem volt választékos a szókincsem, valamint egyáltalán nem így fejeztem volna be. Úgyhogy nem is így fogom!
Mostanában megjött (újra) a 2. világháborús játékok iránti érdeklődésem. Most persze írhattam volna 1. világháborút is, de mivel kevés olyan játék van ami ezzel a témával foglalkozik, illetve kezdhetnék BF 1-ezni, de ahhoz meg nem elég jó a gépem. Ha meg nagyon nosztalgiázni akarok, akkor a Hide and Dangerous-t venném elő, de valami olyasmivel szerettem volna játszani, amivel vagy nagyon rég , vagy egyáltalán nem játszottam. És meg is lett a kiszemelt jelöltem....